Kikötőkaja

Lassan visszavételezem a konyhámat a svédasztalos reggelik, kikötős- és strandkaják, balatoni vacsorák után.
Meg kell hogy mondjam, rendkívül élveztem, hogy nem én sütőm a palacsintákat, nem én lapítom a hamburgeres húspogácsákat, és hogy nem az én konyhámban fröccsög szét az olaj a paprikás-lisztes hekk alatt. Volt egyfajta, bája ezeknek a gyorskajáknak, akár csak a papírvékonyra szelt tányéros gyrosnak, és a rendkívül finom csokis, vaniliás waffelnek is. És persze a balatonföldvári kikötőnek is, ahova naponta elsétáltunk és etettük a kacsákat, hattyúkat.
A déli partra eddig ritkábban jutottam el, leginkább céges tréningek, vagy alkalmi baráti látogatások során, mert az északi part volt az én vidékem. Ott töltöttem gyerek- és ifjúkorom nyarait.
Földvár viszont tényleg szép. Gyönyörű panorámánk volt lévén, hogy szállásunk a löszfal tetején  épült (egy kicsit paráztam is emiatt a nagy vihar alatt) a Hotel Festivál fölötti Kelta-sétánynál. Hasonló kilátással, mint amilyen évtizedeken át épp a túloldalról a Fövenyes mögötti szőlőhegyről tárult a szemünk el, nosztalgiáztam is emiatt  eleget. 

Innen nem messze, néhány házzal lejjebb nyaralt egykoron Karády Katalin, Bajor Gizi vagy Németh László is. 

És újra éreztem a Balaton megyugtató, stresszoldó hatását, valahányszor csak rá néztem és elmerengtem. Múlton, jelenen.